Ózd: a város, ami többet érdemelt volna

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy Ózd Magyarország egyik leghírhedtebb városa. A 30 ezres város sorsa több szempontból is mintaképe annak, amit az előítéleteinkben csak Kelet-Magyarországként írunk le, de Ózdot még külön tragédia is sújtja: a település ugyanis Magyarország egyik legszebb környékén fekszik, és szinte teljesen érthetelten, miért nem inkább ékszerdobozként, hanem haldokló városként vonult be a köztudatba.

Pedig nagyon nem így indult az őskor óta lakott terület története. A várost és környékét elkerülték a történelem nagyobb összecsapásai, és a hegyes-dombos vidéket főleg a dús erdők dominálták, és a nem túl jó szántóföldek jelentették a kihívást. Nagy változás a XIX. század közepén történt, amikor Ózd áldást talált, ami aztán inkább átoknak bizonyult: barnaszéntelepeket nyitottak, majd felépítették a híres vasgyárat. A 150 éven át tartó kohászat rányomta a településre a bélyegét.

Érdekesség, hogy éppen az 1848-49-es szabadságharc késleltette az üzem beindulását: a külföldiek ekkor ugyanis haza, míg a magyarok nagy része harcba ment Ózdról. 1849-ben a magyar kormány Ózdra telepítette a szabadságharc fegyvergyártó kapacitásának jelentős részét, de a termelés már nem tudott elindulni. A Coalitio üzemeiben ugyanakkor több mint 20 000 gránátot állítottak elő.

Jót tett viszont a két világháború nyersanyag-igénye jót tett a kohászatnak, akárcsak az 50-es években előtérbe került nehézipari fejlesztések. Ózdon 1929-ben több mint 350 000 tonna nyersvasat és 500 000 tonna acélt állítottak elő, megelőzve ezzel olyan országokat, mint Ausztrália, Hollandia, Norvégia és Jugoszlávia.

Mivel az akkori kormányoknak éppen az volt a célja, hogy az országot a vas- és acél országává tegyék, nagyon sok vas és acélra lett szüksége az államnak, amit Ózd valamennyire ki tudott elégíteni, így a kohászat államosítása után hatalmasra nőtt a település. Ez a növekedés aztán sajnálatosan a város vesztét is jelentette.

Az Ózdi Kohászati Üzemek (ÓKÜ) az észak-magyarországi iparvidék egyik legjelentősebb kohászati üzemegyüttese volt, és az egész város eköré épült, a sok-sok munka pedig sok-sok új embert is hozott. Amikor a múlt század nyolcvanas éveiben szép lassan csökkenni kezdett a nehézipar jelentősége, egyre kevesebb lett munkahely. Elsők közt itt indultak meg a leépítések, és 1991-ben már a munkaképes korú ózdiak 10 százaléka volt állástalan, két évvel később pedig már a 60,5 százalékuk.

A tömeges munkanélküliség természetesen nemcsak a drasztikus életszínvonal-zuhanásban mutatkozott meg, hanem a gyors elvándorlásban is: 1980-ban még 46 ezren lakták, tehát azóta a város harmada eltűnt. Ezek az emberek többnyire pedig azok voltak, akiknek fel kellett volna virágoztatniuk Ózdot: jól képzett, munkára alkalmas és tanult emberek hagyták el a borsodi várost.

Ózd a mai napig nem került ki ebből az örvényből: a kohászat épületei ma már csak műemlékként funkcionálnak, az ott felnővő fiatalok többségére pedig az vár, hogy vagy elkallódnak, vagy az első adandó alkalommal elmenekülnek a városból.

Hogy mi lesz a várossal, az továbbra sem tudni: különböző irányultságú polgármesterek néha még próbálják feléleszteni a kohászati nosztalgiát, de valójában senki nem képes alternatívát adni a hét völgy városának. A híre miatt ráadásul a turisták is elkerülik, ahogy a legtöbb nagy cég is, ami megmenthetné a települést.

Ez meglátszik az ózdi lakáspiacon is: 15 millió forintnál csak nagyon ritkán kérnek lakásért többet az eladók. Ózd belvárosában háromszobás lakásokat jelent ez, amit akár ki is használhatunk, bízva abban, hogy előbb-utóbb megérkezik a várva várt fellendülés a városba.

Címlapkép: Dolgozó hölgyek Ózdon (Fortepan / Erdeti Katalin) középső fotó: A kohászati üzem 1971-ben (Fortepan / Főfotó)